Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Igaz történet

2010.06.17

Igaz történet: Félreértettük egymást és elhagyott

Ha társaságban megkérdezik tőlem és a feleségemtől, hogyan ismerkedtünk meg, egymásra nézünk, és mosolygunk. A válasz olyan hosszú és bonyolult lenne, hogy többnyire csak annyit felelünk: a munkahelyünkön találkoztunk. Ami igaz is...

Nem sok örömöm volt az életemben. Erzsi, a feleségem két gyönyörű lányt szült, de amikor elmúlt a nagy lángolás, nem vette át a helyét a kölcsönös tisztelet és szeretet – ő az italt választotta, én a munkába menekültem.Óriási küzdelmek árán ugyan leszokott az italról, de mindketten annyira megszenvedtük azokat az éveket, hogy a házasságunk végképp válságba jutott. Válni akartam, de Erzsi ragaszkodott ahhoz, hogy a lányok miatt együtt maradjunk. Akkor megfogadtam, hogy amint a kisebbik lányom is betölti a tizennyolcadik évét, elválok.
Egyik nap a bankban, ahol a számlámat vezettem, felfigyeltem egy szép nőre. Sokat kellett ügyeskednem, hogy hozzá kerüljek, de végül sikerült. Leplezetlenül bámultam, amíg ő a papírjaimat intézte. Elvarázsolt szőke, gondosan fésült haja, kosztümje elegánsan simult karcsú testére.
– Valami gond van? – kérdezte halk, rekedt hangon.
– Nem, dehogy – feleltem zavartan. – Csak egészen lenyűgözött...
Csodálkozva nézett rám, de megláttam a szemében felvillanó huncut fényt. Talán nem reménytelen – gondoltam.
– Mikor végez? – kérdeztem határozottan. Mélyen a szemébe néztem, és ő állta a pillantásomat.
– Fél ötkor.
Fél ötkor ott toporogtam a bank előtt.
– Azt hittem, meggondolja magát – mondta mosolyogva.
– Megfordult a fejemben, hogy nem a legjobb ötlet – vallottam be.
A kezemre nézett. Tekintete szinte beleégette a karikagyűrűmet az ujjamba.– A felesége miatt? – kérdezte.
– Nem, miattunk – válaszoltam őszintén.
– Ne aggódjon – mondta, és elindult. – Sétáljunk egyet, Tibor. A nevem egyébként Tóth Ilona – tette hozzá.



Soha életemben nem sétáltam még senkivel csak úgy, céltalanul. Séta közben a házasságomról kérdezett.
Elmúlt már a szerelem, ugye? A gyerekek miatt nem válnak el? – kérdezte és én csak bólintottam.
Valamikor hajnal felé kísértem haza.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondta a kapuban.
– Én is. Mikor láthatlak? – kérdeztem.
– Amikor akarsz – hozzám hajolt, futó csókot lehelt a számra. – Hívj fel, benne vagyok a telefonkönyvben – mondta, és eltűnt a nagy barna kapu mögött.
Már másnap este találkoztunk. Amikor hazakísértem, felhívott magához.
– Nem akarom azt mondani, hogy egy kávéra... Azért gyere fel, mert szeretném, hogy megölelj, hogy szeress – súgta a fülembe és én megrészegülve rohantam fel vele a lépcsőn.

Amint volt egy kis időm, rohantam hozzá. Soha nem kérte, hogy töltsek vele több időt, tudta, hogy amikor lehet, úgyis vele vagyok. Nem próbált távol tartani a lányaimtól, nem kérte számon a velük töltött időt.Minden ünnepet megfeleztem, az elsőbbség a lányaimat illette meg, és Ilona nem szólt, nem tiltakozott.
Kilenc hosszú év telt el így. Amikor aztán a kisebbik lány is nagykorú lett, rögtön beadtam a válási papírokat, és pár hónap múlva újból szabad lettem. Ilona csendes mosollyal az arcán nézte boldogságomat.
– Nem is örülsz? – kérdeztem tőle.
– Dehogynem! De hát mi változik? Eddig is engem szerettél... – mondta halkan, és igaza volt. De én többet akartam: feleségül akartam venni, azt akartam, hogy viselje a nevemet.
Vettem egy lakást, de nem rendeztem be, azt gondoltam, majd Ilonával együtt. Közel voltam ugyan a negyvenhez és Ilona sem lett fiatalabb az elmúlt kilenc év alatt, de úgy gondoltam, talán nem késő még családot alapítani. Érdekes módon én vetettem fel többször is a gyerekkérdést,Ilona mindig azt mondta, még nem készült fel.
Teltek a hetek, hónapok és éreztem, hogy eltávolodik tőlem, de nem értettem, miért.

Amikor egyik este felhívott, hogy beszélni szeretne velem, azt hittem, végre igent mond. Kisírt szemmel nyitott ajtót, és rögtön tudtam, baj van.
– Nézd, nincs értelme tovább hitegetnünk egymást... Őszinte leszek hozzád: van valakim, akit nagyon szeretek. Hozzámegyek feleségül. Ne haragudj.
Értetlenül néztem rá. Hogy lehet az, hogy beleszeretett valakibe? Amikor olyan boldogok voltunk együtt! Hol rontottam el? A válasz egyértelmű volt: sokkal korábban el kellett volna válnom! Át akartam ölelni, magamhoz szorítani, de kitépte magát az ölelésemből.
Kivert kutyaként bolyongtam az utcán, úgy éreztem, nem akarok tovább élni. Soha életemben nem ittam, de akkor úgy berúgtam, hogy három napig fetrengtem a lakásban. A barátaim szedtek rendbe, ültettek be a kocsiba és vittek Ilonához. A szomszéd néni szánakozva nézett rám:
– Hát már elköltözött, kedves. Nem is mondta magának?
Megkereshettem volna a bankban, de már nem akartam. Nem akartam a boldogsága útjába állni...

Az életem újból sivár lett és üres. A munkámba menekültem, futó kapcsolatokba bonyolódtam olyan nőkkel, akik semmit sem jelentettek. Közben a lakásomban csak két szobát használtam, a másik kettőt lomtárnak hagytam meg. Minden úgy maradt, Ilonára várva... Próbáltam elfelejteni, néha úgy éreztem, sikerül pár percre, órára...
Öt éve éltem így, amikor az egyik vidéki rendőrkapitányságra kellett utaznom szolgálati ügyben. A folyosón ismerős alakot pillantottam meg. Szőke haj, a kosztüm tökéletes... Berontottam a szobába, ahonnan kilépett.



– Ki volt ez a nő? – kérdeztem a kollégát.
– Tóth Ilona... Betörtek hozzá, azért jött... – kezdte készségesen az előadó, de nem vártam meg, hogy befejezze. Rohantam Ilona után. A parkolónál értem utol, éppen be akart szállni az autójába.
– Ilona! – kiáltottam. Meglepődve nézett rám. Elmosolyodott és úgy láttam, nagyon örül. Felemelte a karját, végigsimított az arcomon.
Úristen! Milyen régen nem láttalak. – mondta halkan, majd hirtelen elkapta a kezét.
– Évek óta arról ábrándozom, hogy találkozunk és megkérdezem, miért tűntél el – feleltem.
Nagyon szerencsétlenül állhattam ott. Ilona némán nézett, majd elfutotta a szemét a könny. Megfogta a kezemet.
– Semmi sem úgy alakult, ahogy vártam. Gyere!
Kábultan követtem. Beültem mellé a kocsiba, és hagytam, hogy vigyen, ahová akar. A közeli erdőhöz mentünk. Kiszállt a kocsiból, levette a cipőjét és mezítláb indult el az egyik ösvényen. Szó nélkül mentünk a közeli tisztásig, ahol letelepedett egy kőre.
– Szóval... Nem igaz, hogy nem szerettelek. Nagyon szerettelek. Ahogyan még most is. – Félbe akartam szakítani, de nem engedte. – Te mindig arról beszéltél, milyen jó lesz, ha egy család leszünk. Gyerekszobát akartál berendezni, már a neveken gondolkodtál... Minden egyes tetted és mondatod arról árulkodott, hogy szeretnél még egy babát, tőlem. Ennek én is örültem, csak egy apró gond volt ezzel az egésszel: nekem nem lehet gyerekem.Először fel sem fogtam, mit mondott. Aztán lassan megértettem mindent.
– Ezért hagytál el? – kérdeztem rekedten. – Nem is volt másik férfi?
– Addig, amíg voltál nekem, nem... Aztán igent mondtam egyik kollégámnak, aki már régóta próbálkozott. Menekültem, érted? De fél évig sem bírtam.
Feltérdeltem, és annyira megszorítottam a karját, hogy felszisszent a fájdalomtól.
– Te nem vagy normális! Én csak azért beszéltem a gyerekről, mert azt akartam, ne érezd magad úgy, hogy megfosztottalak az anyaságtól! Kilenc évig vártál rám, és én azt akartam, hogy mindent megkaphass az élettől!
Sírva borultunk össze. „Csak” öt évet késett ez a beszélgetés, talán még nincs minden veszve – gondoltam.
A nagyobbik lányom volt az esküvői tanúm. A lakást berendeztük, együtt, úgy, ahogy mindig is szerettem volna. Még gyerekszobát is kialakítottunk, mert az unokám bizony sokat van nálunk: imádja Ilonát, aki gyönyörűbb, mint valaha. Tizennégy évet vártunk a közös életre, és bátran mondhatom: megérte!