Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Igaz történet-2

2010.06.17

Igaz történet: A szerelem helyett az életet választottam

Teljesen más volt, mint Zoli: határozott, kicsit talán durva is. Mégis belebolondultam, szinte minden délután nála voltam, az irodájában szeretkeztünk, ott, ahol bármelyik pillanatban lebukhattunk.

Apukám olyan szigorúan fogott, hogy még az érettségi buliról is haza kellett érnem kilencre. Mindenáron menekülni akartam otthonról, ezért gyorsan férjhez mentem. Azt hittem, a párommal, Zolival, aki pár évvel idősebb volt nálam, majd jól megleszünk és gondtalanul fogunk élni: munka, bulizás, semmi kötelezettség.

De csalódnom kellett. Először is nem bírtuk fizetni az albérletet, így visszaköltözünk anyuékhoz, ami maga volt a pokol. Képesek voltak éjjel is bejönni a szobánkba, ha „gyanús zajt” hallottak, ezért a magánéletünk szinte teljesen megszűnt, nem is tudom, hogyan estem teherbe. Arról meg már csak emlékfoszlányaim voltak, milyen egy igazi, szenvedélyes szeretkezés, amikor nem kell párnát szorítani az arcomra, milyen, amikor átjárja a testemet az orgazmus.

A gyerek érkezése végképp felborította minden tervemet. Rájöttem, ha változtatni akarok, nekem kell lépnem, a férjem soha nem lesz képes arra, hogy normális életet biztosítson nekünk. Rengeteget dolgoztam, a babára anyu és Zoli vigyázott. Szerencsém volt, a munkámmal szépen kerestem, és közben tanulni is tudtam. A nap huszonnégy órájából alig egy-kettőt töltöttem pihenéssel, de megérte: lakást, autót vettünk.
Akár boldog is lehettem volna, de nekem hiányzott valami. Szerettem buliba járni, utazgatni, képes voltam a barátaimmal egész estéket átbeszélni. Próbáltam bepótolni egy kicsit abból, amit – úgy éreztem – tizenévesen elszalasztottam.

Az autószerelő, ahová a kocsimat hordtam, udvarolni próbált, és én nem utasítottam vissza. Teljesen más volt, mint Zoli: határozott, kicsit talán durva is. Mégis belebolondultam, szinte minden délután nála voltam, az irodájában szeretkeztünk, ott, ahol bármelyik pillanatban lebukhattunk.
Egyre féltékenyebb lett, minden alkalommal kérlelt, hogy ne menjek haza Zolihoz. Azt akarta, költözzünk hozzá a lányommal. Egyik nap aztán eljött a lakásunkra. Zoli nyitott ajtót, és nem tudtam megakadályozni, hogy mindent elmondjon neki. Zoli, aki soha életében nem emelte fel a hangját, üvöltve követelte, hogy válasszak.
Szerelmes voltam, így természetesen Krisztián mellett döntöttem.

Már nem hajtott a vérem, azt hittem, annyi zűrzavaros év után végre nyugalmam lesz. Élveztem az anyaságot, azt, hogy sikeres voltam a munkámban, és hogy Krisztián minden pillanatban biztosított arról, mennyire szeret. Nem tűnt fel, hogy egyre inkább falat emelt körém, ahová idegenek nem léphettek be. Lassan elmaradoztak a barátaim, sőt a szüleimet sem látta szívesen. Mindig be kellett számolnom, hová megyek, ott mit csinálok, kikkel találkozom, és ami a legfontosabb: pontosan a megbeszélt időpontban haza kellett érnem.

Ezt eleinte nem vettem komolyan, de amikor egyszer késtem, Krisztián megütött. Az aggódással magyarázta, sírva kért bocsánatot és megesküdött, hogy soha többé nem emel rám kezet.
De mindig volt ok, ami annyira feldühítette, hogy elszakadt az a bizonyos cérna. Már nem kért bocsánatot, sőt meggyőződésévé vált, hogy nekem kell elgondolkoznom azon, miért bántom meg őt rendszeresen. Mennem kellett volna, futni, menekülni előle, de amikor szeretett, elhittem neki, hogy minden rendbe jön...

Zoli aggódott a lányunkért, és értem is. Kérte, hagyjam el Krisztiánt, mondván nála mindig lesz hely számomra is. Nemcsak a házban, hanem a szívében is. Ekkor már világosan láttam, hogy csapdában vagyok, de még erősebb volt a szerelem.
Talán soha nem tudtam volna elszakadni Krisztiántól… ha az egyik verése nem sikerül túl jól: kórházba kerültem. Zoli elvitte a lányunkat, és ő volt az, aki minden nap meglátogatott. Volt időm gondolkodni, és rájöttem, ha tovább maradok, akár meg is halhatok. Inkább az életet választottam a szerelem helyett.