Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogy szabadulhatnék meg a szerelemtől?

2010.06.17

Dilemma: Hogy szabadulhatnék meg a szerelemtől?

2010. június 1.
Tizenkét éve élünk szép házasságban a férjemmel, van két kislányunk, hat és nyolcévesek. Mostanáig azt hittem, az életem szép, sőt, tökéletes, hiszen mindenem megvan, amiről gyerekkoromban álmodoztam.
Címkék: Dilemmacsaládházasság

A férjem, Balázs megbízható, kedves férfi, és rengeteget dolgozik. Ő még tényleg úgy gondolja, hogy a férfi dolga, hogy eltartsa a családját, és gondoskodjon minden kényelmünkről. A vállalkozása évről évre jobban megy, csodálatos házat építettünk úszómedencével, sok vendégszobával, biliárd teremmel. Persze, ennek ára is van, legtöbbször fáradt, ideges, alig látom. Elképzelhetetlen, hogy a hétvégén négyesben elmenjünk kirándulni a lányokkal, hogy körbebiciklizzük a ligetet, vagy hogy egy évben két hétnél többet töltsünk nyaralással. Ha végre egy kicsit kiszabadul a mókuskerékből, akkor sincs igazán velünk, mert folyton csörög a mobilja, és telefonon igazgatja a cégét, épp úgy, mintha ott lenne. Nem merek szemrehányást tenni, vagy nyafogni, mert nagyon jól tudom, hogy mindez a luxus az ő munkájának köszönhető.

Tamás, az öccse épp az ellentéte. Míg a férjem robosztus testalkatú, kopaszodó, fegyelmezett, gyakorlatias típus, Tamás inkább atléta alkat, vállig érő haja göndör, szeme kékesszürke, álmodozó, és mindig, mintha a föld fölött lebegne két centivel. Neki hatalmas problémát jelent, ha meg kell javítani a csöpögő csapot, és különben sem érdekli, felőle elcsöpöghet az idők végezetéig. Tamásnak egész életében pénzgondjai voltak, de nem is érdekelte különösebben a pénz. Sokkal jobban érdekli a gitárja, amit bárhová megy, magával visz. Többször is nekifutott a bölcsészkarnak, de mindig kirúgták, mert elfelejtett megjelenni a kollokviumokon. Imád utazni, van, hogy minden előzetes bejelentés nélkül felkapja a hátizsákját meg a gitárját, és nekilódul a nagyvilágnak „majd csak lesz valahogy” alapon. Amikor Balázshoz hozzámentem, szörnyen idegesített, hogy van ez a hóba bukott öccse, és áldottam az eget, hogy az én szerelmem cseppet sem hasonlít rá.

amás lazaságát elégelte meg a felesége is. Amíg még együtt csövezhettek, élték a hippik életét, addig nem volt gond. De amikor megszületett a kislányuk, Annamari megkomolyodott. Klasszikus családot akart, rendezett körülményeket, olyan férjet, akire számítani lehet. Letelt a kamaszkor, mondta mindig Tamásnak, nőj fel. De Tamás nem értette, miért kéne megváltoznia csak azért, mert született egy gyereke. Ő úgy képzelte, ezentúl nem csak a hátit meg a gitárt cipeli majd, szívesen magára akasztja Ritát is a kis kenguruban, aztán hajrá, vár a nagyvilág. Nem akarta, nem tudta felfogni, hogy egy kisbabának nyugalom kell, stabil körülmények, rendszeres bevétel, amiből etetni, ruházni lehet. Mire Rita kétéves lett, Annamari többet volt nálunk, mint otthon. Telesírta a férjem ingét, hogy beszéljen a testvérével, mert már az öngyilkosság gondolatát fontolgatja. A gyes nem elég pelenkára, ételre, rezsire, és Tamás csak „hegedül”, mint a mesében a tücsök. Balázs próbált beszélni Tamással, de mindig csak az lett a vége, hogy nevetgélni kezdtek, aztán elmentek sörözni. Az volt az érzésem, hogy Balázs túlságosan szereti az öccsét ahhoz, hogy apáskodni kezdjen felette, hogy megregulázza. És valahol, mintha imponált is volna neki ez a szabadság, ez a korlátlanság, amit Tamás képviselt. Mintha helyette élt volna, helyette is szabad lett volna. Balázs úgy próbálta a problémájukat megoldani, hogy pénzt akart adni nekik, amit csak nagyon ritkán fogadtak el, és akkor is csak kölcsön. Annamari még inkább elfogadta volna, de Tamás hallani sem akart az alamizsnáról. - Nem lehetek más kontójára szabad, ha ezt az életformát választottam, akkor a hátrányait is fel kell vállalnom, mondogatta.

Telt múlt az idő, Rita már iskolás. Annamari pedig talált magának valakit, ahogy ő mondja, egy igazi férjanyagot. Egy szép napon fogta Tamás cuccait, és kirakta az ajtó elé: fel is út, le is út. Nem vethettük a szemére, én a magam részéről azt is csodáltam, hogy eddig kibírta a sráccal.
Hová mehetett volna Tamás, ha nem a bátyjához?
Balázs aznap este leült velem, és megkért, fogadjuk be az öccsét legalább egy időre, hiszen elfér nálunk, olyan nagy a ház, hogy ha nem akarunk, még csak találkoznunk sem kell egymással. Beláttam, hogy igaza van. Házvezetőnőnk van, főznöm, mosnom se kell rá, egyszerűen nem mondhattam nemet. Tamás elfogadta a meghívást azzal a feltétellel, hogy csak átmeneti időre költözik be, míg megtalálja a megoldást. Így éltünk fél évig.

Eleinte tényleg nagyon ritkán láttuk egymást, mert Tamás valami musical zenéjén dolgozott, amit aztán majd sose küld el sehová, ahogy az eddigieket se. Már vagy húsz zenemű kottája van a gitártokjában, amit nem mutat meg senkinek.
Aztán egy nap előkerült. A teraszon olvastam, amikor leült mellém, sört hozott nekem is, magának is. Letettem a könyvet. Vártam, hogy mond valamit, azt hittem, beszélgetni akar. De ő nem beszélt, csak nézett rám és mosolygott. Eleinte zavarban voltam, aztán engem is vonzani kezdett a tekintete. Azon kaptam magam, hogy már egy óra is eltelt, és mi csak ülünk, és bámulunk egymás arcába, mintha sose láttuk volna egymást. Aztán végre megszólalt. A fényekről beszélt, a fények táncáról, változásáról, ahogy újra meg újra átfestik az arcomat, ahogy a hajam színével keveredve megszínezik a bőrömet. Azt mondta, akármeddig el tudja nézegetni ezt a mozit, mert lenyűgözi. Sokáig beszélgettünk. Még soha nem váltottunk három mondatnál többet azelőtt. Megdöbbentett az a világ, amiben ő él, megdöbbentett és elvarázsolt. Ahogy a lelkembe lát, amilyennek lát engem, amilyennek a világot látja. Tamásban nincs semmi ítélkezés, semmi félelem, semmi elvárás. Úgy fogadja az életet, ahogy van. És az nem kevés, hiszen ő sokkal többet lát belőle, mint amit mi, átlagemberek. És az élet ezért meg is jutalmazza, a legkáprázatosabb oldaláról mutatja meg magát neki.

Azontúl mindennap sokat beszélgettünk, általában a délelőttjeink szabadok voltak, hiszen a gyerekek iskolában, Balázs a cégnél... Észrevettem, hogy egész nap a bűvöletében vagyok, hogy elmosolyodok ok nélkül, mert eszembe jut egy-két mondata, ami szíven talált. Aztán egy nap rádöbbentem, hogy beleszerettem.

Másnap nekiestem, hogy húzzon már el tőlünk, meddig akar még a bátyja nyakán élősködni. Hogy már féléve itt lakik, felnőtt ember, szedje már össze magát, és kezdje el a saját életét. Toporzékoltam, hogy tűnjön el, lehetőleg még ma. Csak nézett rám szomorúan, aztán közel lépett, és átölelt. A fülembe súgta, hogy tudom, min mész most át, mert én is menthetetlenül beléd szerettem, Szilvi.

Azt hittem, elolvadok a karjaiban. Mozdulatlanul álltunk és mindketten remegtünk. Nem csókolt meg, nem beszélt többet, csak álltunk. Végül kiszabadítottam magam az öleléséből, és nagyon halkan azt mondtam, költözz el. Nem tehetjük meg Balázzsal, hogy megcsaljuk. Hogy egyszerre veszítse el a feleségét és az öccsét. Nem ezt érdemli.
Bólogatott, hogy igazam van. Aztán nagyon erősen a szemembe nézett, ahogy csak ő tud, és azt mondta: de nem mehetek el, értsd meg, mert képtelen vagyok. Minden csoda, minden gyönyörűség, ami életet önt belém, ebben a házban van. Mert te vagy az.

Azóta kevesebbet beszélgetünk, nem merek a közelében lenni, mert olyan erősen vonzódom hozzá, hogy félek, nem fogok tudni ellenállni neki. Nem akarom megcsalni, átverni a férjemet. Próbáltam említeni Balázsnak, hogy túl régóta itt van már az öccse, de ő értetlenül nézett rám: miért zavar ő téged?
Mit mondhattam volna? Az igazat? Abba belehalna. Hát hallgattam. Tamás továbbra sem hajlandó elmenni, csak bámul rám hatalmas, szomorú szemekkel. Én pedig lassan felőrlődöm ebben. Szerelmes vagyok, amilyen szerelmes még nem voltam soha életemben. De anya is vagyok és feleség. Ha ez így megy tovább, úgy érzem, felemésztődöm. Egyre csak fogyok, aludni sem tudok, csak remegek. Tamásért remegek. Hogy lehetne kiszabadulni ebből az őrült helyzetből? Kérlek, segítsetek! Mit tegyek?