Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dilemma-1

2010.06.17

Az álmaimat kövessem vagy a családommal maradjak?

2008. július 15.

Harminckét éves vagyok, informatikus. Nincs féléve, hogy elvált tőlem a feleségem. A múlt hónapban kirúgtak az állásomból. Van egy kisfiam, de még nagyon pici, a látogatásaim alkalmával nem tudom, mihez kezdhetnék vele.

mikor még együtt éltünk, én fürdettem, tisztába is tettem, meg is büfiztettem. De arra az egy-két órára, amikor hétvégén láthatom, nem tudok mihez kezdeni vele. Olyankor tisztába van téve, meg van etetve, és alszik. Legfeljebb nézegethetem.
De nem erről akartam beszélni. Arról, hogy belém bújt valami kisördög, és azt súgja, szabad vagy, menj el. Menj, menj a világba, próbálj szerencsét.
Huszonnégy éves voltam, amikor összeházasodtunk a nejemmel. Nagyon szerettünk volna gyereket, de nem sikerült. Évekig próbálkoztunk, orvostól orvosig jártunk, míg végül elirányítottak a lombikbébi programra. Tomi a második próbálkozásra fogant meg, az egész terhesség egy rémálom volt, a feleségem mindentől rettegett, hogy el ne menjen a baba. Emlékszem, egyszer jól megfáztam, folyt az orrom, és elzavart az anyámékhoz lakni, hogy el ne kapja tőlem, mert akkor mi lesz a babával. Azt hiszem, közvetve épp ez a gyerek juttatott minket oda, hogy végül elváltunk.

Pedig én még mindig szeretem Zsuzsát. És bízom benne, hogy ha majd látja, hogy Tomi szépen fejlődik, hogy minden rendben van, hogy nincs baja, végül megnyugszik és visszafogad. De ez nem mostanában lesz, azt is tudom.
Van egy barátnőm, randizgatunk, de én nem tudom beleadni magam a kapcsolatba igazán, mert még mindig Zsuzsát szeretem. Úgy teszek, mintha őt szeretném, de tudom, hogy érzi, nem igaz. Nem köt hozzá semmi, legfeljebb a szex, meg az, hogy hetente néhány órára nem vagyok egyedül.

Amikor az állásomból is kirúgtak, teljesen váratlanul, létszámleépítésre hivatkozva, úgy éreztem, hogy összeesküdött ellenem a világ. Nem láttam kiutat. A barátaim persze noszogattak, hogy ne essek kétségbe, munkát is, nőt is találhatok egy hónapon belül, de én mégis úgy éreztem, ez valami jel. Azért történtek ezek a dolgok, mert itt az ideje, hogy megálljak és átgondoljam az életem.
A következő hétvégét teljesen egyedül, a bérelt lakásomba zárkózva töltöttem. Gondolkodtam. Próbáltam megoldásra jutni. Mit csináltam rosszul? Hol rontottam el a feleségemmel való kapcsolatot? Hol rontottam el a munkahelyemen a dolgot? Rájöttem, hogy ez a szakma – az egyetlen, amihez értek – már nem okoz örömöt nekem. Nem kihívás, untat. Valami újra, valami nagyon izgalmasra vágyom. De olyan munka nem jutott eszembe, amihez értenék, és ami kielégítené az újdonság iránti vágyamat.
Akkor hirtelen az jutott eszembe, felhívom Zsuzsát, és megkérdem, voltaképpen miért is mentünk mi szét. Mert tudni akartam, vajon ő hogy látta a házasságunkat. Én azért mentem bele a válásba, mert elegem lett, hogy mindig ingerült, hogy mindig kiabál, és csak a gyerek érdekli. De vajon ő hogy látja?

Fel is hívtam, és ezt kérdeztem:
– Mondd, bébi, mit rontottam el, miben voltam hibás?
Eleinte csak hallgatott. Nyilván meglepte a kérdésem. Fura, hogy most kezdtünk el beszélgetni erről. Talán a válás előtt kellett volna.
– Olyan voltál, mintha minden probléma független lenne tőled. Mintha itt sem volnál. Mintha valahol messze járnál, nagyon messze. Egyedül maradtam melletted – mondta végül.
Megköszöntem, hogy őszinte volt, és letettem a kagylót. Megdöbbentettek a szavai.
Általában, ha megvádolt valamivel, azonnal védekezni kezdtem és vádaskodni, a fejére olvasni az ő hibáit. Mintha valami verseny lenne a házasság. Mintha arról szólna, melyikünknek rosszabb. De most egészen másképp reagáltam. Még csak dühös se lettem. Inkább elgondolkoztam. Mintha ott se lennék? Mintha messze lennék, nagyon messze? Igaza lehet.

Ekkor jutott eszembe a nagy ötlet. A munkámat se, a házasságomat se tudtam megélni, mert mindvégig máshová vágytam. Utazni vágytam. A világot akartam megismerni. Csakhogy az a régi-régi vágy, ami egyébként úgy tízéves koromban kezdett nyiladozni bennem, szépen elhalkult az idők során. Más dolgom lett, fel kellett nőnöm, iskolába kellett járnom, bizonyítványt és munkát szereznem, családot alapítanom és eltartanom őket. Már eszembe se jutott, miről álmodtam kamasz koromban.
Most viszont úgy tört rám, mint valami lavina, és maga alá temetett. Hát persze! Örökké nem fojthatom el a vágyaimat! Utaznom kell! Mennem kell! Már holnap vonatra vagy repülőre szállnom, és mennem. Először Tibetbe. Aztán, ki tudja hová. Az a legjobb, ha meg sem tervezem az utat, csak hagyom, hogy vigyen magával.

Ekkor eszembe jutott, hogy ehhez pénz is kellene. De hiszen annyi pénzem van, hogy elindulhassak! Aztán majd lesz valahogy. A keleti világ tele van olcsóbbnál olcsóbb szállásokkal. Majd kenyéren és vízen élek, mint egy szerzetes. Mindegy. Az a lényeg, hogy végre utazni fogok. Ha pedig dolgozni akarok, ha sokat akarok keresni, Amerikába is mehetek. Dolgoznak kint barátaim, akik segítenének munkához jutni. Akár tíz évet is eltölthetek a világban anélkül, hogy gondom lenne.
Ez az őrült szabadság érzés teljesen megmámorított. Végre, sok keserű hónap és év után úgy éreztem, tudom a dolgom, és boldog vagyok.

Aztán másnap reggel, mint a jeges zuhany, úgy ért a felismerés: szemét, felelőtlen tróger vagyok. Nem mehetek el, hiszen nem vagyok szabad. Itt a kisfiam, itt az elvált feleségem. Egyedül vannak, szükségük van rám, még akkor is, ha elváltunk. Nem hagyhatom őket magukra. Mi van, ha bármi történik velük? A feleségem szülei öregek, szegények, nem támaszkodhat rájuk. Mi van, ha egy éjjel a kisfiam beteg lesz, és gyorsan kórházba kell vinni? Hol leszek én akkor? Vagy hol leszek, amikor először feláll, amikor járni, beszélni kezd? Hiszen, mire visszajövök, meg sem ismer már. Csak néz majd rám a szép, barna szemével, és megkérdezi: ki ez a bácsi?

Nem tudom, mit tegyek. Úgy érzem, ahhoz, hogy megtaláljam önmagam, hogy kiteljesedjek, hogy megnyugodjak, el kell mennem innen egy időre. Ugyanakkor, ha el is mennék, tartok tőle, hogy nem lehetnék boldog, mert megölne a bűntudat.
Szörnyen kétségbe ejt a tudat, hogy felelős vagyok azokért, akiknek nem kellettem, akik kidobtak, a volt nejemért, és a fiamért. Amikor elvált tőlem, a volt feleségem vállalta, hogy egyedül neveli fel a gyereket. Sok apa rá se néz a kölykére. Én csak néhány évre szeretnék elmenni. Miért nem vagyok képes? Vagy menjek, mégis? Van-e jogom egy kicsit boldognak lenni? Van-e jogom ÉLNI, csupa nagybetűvel? Mit tegyek? Adjatok tanácsot, ti mit tennétek a helyemben!
Kérlek, segítsetek!